Persze azért nagyon rosszra ne gondoljunk, hiszen a Depeche Mode-ra jellemző jegyek most is ott figyelnek a lemezen, hiszen olyan szerzőkről, előadókról van szó, akik hosszú pályafutásuk során már jócskán bizonyították tehetségüket, nem hiába rajong értük az egész világ. (Még olyanok is, akik szívéhez mondjuk inkább a rockzene áll közelebb, semmint az elektronikus, szintetizátoros alapú anyagok, hiszen a Depeche Mode azért a gitárokat is sűrűn használta, és bizony sok dalnak a megszólalása is roppant tömör, húzós, sokszor már rockos-bluesos is volt.

Szóval hamar kilépett a tinidzsércsapatok közül, és munkásságával kiérdemelte a kultikus jelzőt.) Ám itt van a producerük, Ben Hillier, aki úgy tűnik, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva beleszeretett a nyolcvanas évek elektronikus hangzásvilágába, és ezen a lemezen is ezt hozza vissza (persze nem volt ebben nehéz dolga, hiszen maga Martin L. Gore is az utóbbi években különféle régimódi analóg hangszereket, keverőket, szintetizátorokat, modulokat vásárolt össze, amiket fel is használt a hangzás kialakításában).

A megszólalás tehát ebből a szempontból valóban eltér a korábbi Depeche Mode-albumokétól, sokkal szikárabb, lecsupaszítottabb, karcosabb, nyersebb. Ahol dobot alkalmaznak, ott is eléggé vékonyan szólnak az ütősök, és most a gitárok sem kaptak túl nagy szerepet. A szokásos dübörgős, erős alapú DM-megszólalás tehát ebből a szempontból csorbát szenved, de Dave Gahan énekével szemben semmi kifogás nem lehet. Most is ott vannak az érzelmek, legtöbbször a fájdalmak a hangjában, amit kórusokban Martin Gore erősít vagy támaszt alá magasabb vokáljával. Martinnak természetesen most is jutott szólóénekes dal, a Jezebel, ami kissé ki is lóg a sorból már elektrós-bossanovás líraiságával.
A lemez csúcspontjai között mindenképpen ott van a már kislemezes és klipes dal, a Wrong, amely zseniálisan kezd kemény kórusával, majd egy igazi dögös DM-felvétel formálódik belőle. Ugyancsak a lemez egyik csúcspontja (pedig a CD végén van) a Corrupt sötétsége, a Hole To Feed erős ritmusa, de akár még a kezdő In Chains is ide sorolható, bár a kelleténél egy kissé tovább húzzák a számot, és az intróként elővezetett, dallamnak nem nevezhető „zörejt” is feledhető lenne. Ugyancsak a  sikeresebb számok közé sorolhatjuk a Fragile Tensiont és a Miles Away/The Truth is című dalokat, míg a lemez közepén elhelyezkedő felvételek nem fogják öregbíteni a Depeche Mode hírnevét: sajnos meglehetősen unalmasan haladunk ezen a részen előre, mert ezek a számok elég sablonosak lettek, inkább csuklóból írták őket.

A lemez összhatására egyfajta nyomasztó, sötét, borzongató stílus a jellemző, néhány felvétel kivételével. Ebben ők már nagyon jók. Sőt abban is, hogy akár egy ilyen, a kritikusokat is megosztó albumot írjanak. Az biztos, hogy többször kell meghallgatni, ízlelgetni, befogadni ahhoz, hogy kibontsa minden dallamát, finomságát vagy éppen keménységét. Abban pedig nincs kétségem, hogy a júniusi koncertre telt ház lesz a Puskás Ferenc Stadionban.

(Depeche Mode: Sounds Of The Universe. Kiadó: EMI)

Számlista:
1. In Chains
2. Hole To Feed
3. Wrong
4. Fragile Tension
5. Little Soul
6. In Sympathy
7. Peace
8. Come Back
9. Spacewalker
10. Perfect
11. Miles Away/The Truth Is
12. Jezebel
13. Corrupt