|
Üllő, ahogy én látom -avagy, ahol a bkv se jár-
Nagy Tímea 2009.09.11. 10:22
Egyszer olvastam egy lányról, aki megcsókolt egy villamost és átváltozott békávé. De a történet nem folytatódott.
Ahogy tavaszodott, és egyre több pihét fújt a szél a levegőben, és virágok illata szállt, vártam a vonatot az üllői állomáson. Merengtem magam elé, hogy vajon dolgom végeztével mikor térhetek vissza ebbe a csöndes kisvárosba? Mellettem egy anyuka finom szavakkal próbálja ugrándozó gyermekét elterelni a biztonsági zónából. A másik padon két fiatal lány fújja a füstöt. Felhangzik az oly jól ismert szignál. Az ember agyába hasít, hogy jön a vonat! Nem, csak áthalad egy szerelvény a második vágányon. Aztán áthalad egy másik az elsőn is. Az ismert férfihang akkor mondja be a vonat érkezését, amikor éppen elhalad a vonat, illetve felettünk egy jól megtermett repülőgép is ontja magából a leghangosabb zajt.
Megláttam egy félig szakadt A4-es papírt egy oszlopon. Egy hirdetés volt, „Üllő, ahogy én látom” címmel. Azonnal megindult a kissé még tompa agyműködésem azon a reggeli órán, és már láttam is magam előtt, ahogyan büszkén átveszem majd az első helyezettnek járó díjat. Aztán elmosolyodtam magamban. Hogyan is gondolom én azt, hogy egy magamfajta tollat, pontosabban klaviatúrát ragadok, és írok egy olyan városról, ahol nem is éltem még igazán, csak néhány évet, és jóformán semmit nem tudok róla? De a gondolat csak nem hagyott nyugodni.
Nézzük csak. 2005-ben költöztem Üllőre. A kedvesemmel jártam itt először, Budapesten ismertük meg egymást, s amikor azt mondta, hogy Üllőn lakik, derengett valami általános iskolából, földrajz óráról, mintha lenne ilyen a térképen… Sőt, még az a vasdarab is beugrott, amin a forró vasat szokták verni. Ülő. Közel van a repülőtér, jár erre vajon BKV?
A friss szerelem hevében nekem oly rózsaszín volt ez a kis városocska; rózsaszínűek voltak a fák, a házak, még a bakterház is! Üllőt akkoriban magamban neveztem küllőnek, sőt még hüllőnek is, mert bizonyságot nyert, hogy nyaranta mennyi, de mennyi gyíkocska szaladgál mindenfelé! Aztán ahogy elszállt az a bizonyos rózsaszín köd, megláttam, hogy a bakterház omladozik, sőt, tulajdonképpen bakter sincs benne! Viszont lettek a vasútállomásra új várópavilonok építve, amik olyan szépen, büszkén mutatták magukat a napsugaraknak, de még a kemény szélnek is ellenálltak! Néhány hétig.
„Ezek a mai fiatalok” – a közhellyel szólván enyhe kifejezés, hogy kb. két hét múlva már csak néhány üvegfal védte a vonatra várakozókat a széltől, hótól. Ami viszont megmaradt, azokat a komoly „művészek” lefújták különböző színű és formájú rajzokkal. Szomorú látvány. És szomorú élmény is egyben.
De menjünk tovább Üllőn! A vasútállomás környékén lakva sem az ember lánya, de még fia sem talál magának huszonévesen szórakozni valót. Azt az egy-két kocsmát kivéve. Gyakorlatilag nyári estékre az ember maximum a saját kertjére számíthat, egy kis szalonnasütés, egy kis társaság, egy kis mókázás, kacagás. De előtte azért csak elmegyünk a lámpás kereszteződéshez bevásárolni némi rágcsálni-, illetve főznivalóért. A piros betűs felirat messziről is olyan jól látszik! Olykor eszembe jut, amikor arra sétálok, hogy a templom tornyából a zene vajon magától csendül fel, vagy ott ül egy kedves, idős nénike, aki megnyom egy gombot, és ha jó irányba fúj a szél, még a Gyöngyvirág térig is elhallik?!
Ezen morfondírozva ballagok tovább a járdán. Szembe jön velem megannyi babakocsit toló anyuka, vagy arra kerékpározó szerzet. Van élet ebben a városban, van mozgás, sőt mostanra már van Sportcsarnok is! De vajon mi van benne? Szépnek szép épület, oly hatalmas, az egyik legmutatósabb építmény a városban. Az Üllői Hírmondó (rendszertelen) olvasója lévén vettem észre, hogy ott bizony rendeznek aerobik órákat is! Azon felbuzdulva, hogy az ember nem is szerezhet barátokat ennél jobb helyen, el is mentem egy nap, hogy megtudakoljam, mikor, miként, hogyan, no meg egy kis mozgás, kikapcsolódás sem árt ebben a rohanó világban. Zárva találtam az ajtót. Hazafelé menet jutott csak eszembe, hogy talán több bejárat is lehet. Persze, miután sétáltam egy jót, nem fordultam vissza, megvolt a testmozgás egy jó séta formájában.
Hazafelé irány: Zug utca. Mindennél jobban tetszik ennek a kis utcácskának a neve: olyan frappáns, találó! És valóban egy „zug”. Innen a Kossuth utcán tovább haladva talál az ember virágost, drogériát, ahol még szolárium is van, egy sarki közértet, és még egy újabb kocsmát. A vasúti sorompó megint leengedve, persze, hogy átszaladok a vonat előtt, nem tudok várni, mint egy rossz gyermek!
Gyöngyvirág tér. Tavaly előtt ősszel néhány kedves ember sövényt ültetett a térre, sőt, még más növényeket is. Olyan élettel telinek tűntek azok a kis facsemeték, csupa élet áradt onnan! Két nappal később a növények száma a felére csökkent, három nap múlva, pedig már csak a kis gödrök maradtak a helyükön. Ez egy ilyen környék. Az ember jobb, ha nem is ültet semmit az utcára, csak a gond van vele. Elég oda a fű, amit havonta lenyírok és nincs vele bíbelődés.
Tehát ez Üllő, amit én látok, hallok és érzek belőle. Egy csendes, helyes kis városka, Budapest szájában, közel a repülőérhez, közel a szívemhez. Nem is kívánhatok ennél jobbat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
